Hőseink emlékére…

2011.08.14.-16. küldő-Horváth György (gyurkusz)

3. nap: Kimegyek a doberdói harctérre…

Visintiniben található  a Magyar kápolna. Majdnem ismét elhaladok mellette, de nem, most észreveszem a táblácskát. Egy ház udvarában ékeskedikez a számunkra oly kedves kis építmény. 1918-ban kezdték építeni magyar katonák, de közben vége lett a háborúnak. 2009-ben ért véget a bővítése, restaurálása és egyben szentelték fel. Rengeteg nemzeti színű szalag, koszorú, zászló.

Jól esik, hogy mások sem felejtik hőseinket.

Tovább indulunk, de sajnos itt is vétünk egy kis hibát.

Egy keresztre leszek figyelmes, közelebb is megyek. Körülötte ismerős kövek, osztrák-magyar katonák sírkövei lehetnek, de egyiken sem látszódik már a név. Mindegy, már megérte ide eljönni.

Kis lejtőmenet után beérek San Martino del Carso faluba, itt már több tábla jelzi a nagyváradi 4. honvéd gyalogezred emlékműve felé vezető utat. A régi templomdombon nemsokára előtte állunk. Az emlékmű mellett  található az egykori „halálrét”. elindulunk egy kis sétára, megtekinteni az egykori hírhedt 14-es védelmi szakaszt, ahol az ellenséges állások mindössze 8-10 méterre voltak egymástól. Előfordult, hogy kénytelenek voltak gyalogsági ásóval és kődarabokkal kézitusát vívni, mert nem volt elég a lőszer.

Pár lépés után megtorpanok, egy repeszdarabra leszek figyelmes a lábam előtt. Annyi év után is tele van a hely velük. Elképesztő. A föld és a kövek is olyan furcsa, vöröses színűek. „Hősök vére áztatta!”

Hogy milyen is volt akkortájt a látvány a Doberdón, azt egy fiatal szegedi önkéntes,Kókay László 1916 májusában az állásban írt naplóbejegyzése vázolja fel:

Visszatérve a templomhoz éppen delet üt az óra, óriási a hőség. Most a Monte San Michelle magaslatra indulok. Ismét több kilométer kaptató, s már a felénél remeg, hasogat a lábam. De nem, nem szállok le! Ennyi kínlódást, izzadságot minimum megérdemelnek hőseink. Mire felérek patakokban ömlik rólam a víz, s ahogy leszállok a hegytetőn, egy pillanatra megrogy a lábam.

Ágyúk, emlékművek,emléktáblák sorakoznak, s egy múzeum is megtekinthető itt. A parkoló széléről letekintve csodás a látvány, nem csoda, hogy akkora harcok voltak ezért a hegyért. Belátni az egész Doberdó fennsíkot. A múzeum mellett felsétálunk egy tanösvényen, láthatóak itt kavernák, lövészárkok… A hegy legmagasabb pontjára érünk fel,, itt egy közös emlékmű,rajta egy olasz idézet olvasható:

” Ezen a csúcson testvéresültek a halálban az olaszok és a magyarok, akik az életben hű kötelességteljesítéssel harcoltak. „

Pár méterrel arrébb mered az ég felé az 1. honvéd gyalogezred vaskeresztje. Olyan egyszerű, de mégis szép, a szél pedig lengeti a rákötött nemzeti szalagokat.

Időzünk még egy kicsit, s lassan elindulunk lefelé.

Mint az egész Isonzó mellett, rengeteg lövészárkot, kavernát, emlékeket rejtő dombok,hegyek sorakoznak. Az emberfia megpillantva őket felelevenednek az olvasott történetek. ” Itt még él a történelem. „

Következő állomásunk a kis falu amelyről  eme fennsík a nevét kapta: Doberdo del Lago. Itt csak éppen áthaladunk,s nekilódulunk a hullámvasutat eszembe juttató kanyargós útnak Sagrado felé. Innen már a főúton csorgunk lefelé Foglianóba.

Foglianoban a főút mellett található az osztrák-magyar temető. Szépen van gondozva, rengeteg a magyar név. Bent 2550 sírkő között sétálhatunk. A sírkert főhelyén a 7000 ismeretlen katona csontját fedő sírkőlap felett egy emlékmű áll. Az emlékműeredeti szövege német nyelven azt tudatta, hogy:  ” Itt fogadta be a győztes Itália testvéri szeretete az ismeretlenség fényében az osztrák-magyar hadsereg 7000 vitézét, akik a hazájukért estek el. ”  később a győztes jelzőt baráti szóra változtatták.

Felkötjük még utolsó nemzeti színű szalagunkat, s ezzel majdnem befejeződött kis utazásunk. Hűséges drótszamaram is három nap után visszakerül az autó tetejére, ráfér egy kis pihenés. Még megállunk egy kicsit Redipugliában, s lassan továbbgördülünk a tenger felé. Az estét még itt töltjük, s reggel indulás haza.

Kratochvil Károly, a nagyváradi 4. honvéd gyalogezred parancsnokának szavaival én is búcsút veszek az Isonzótól, Doberdótól, a mi Hőseinktől:

                                                                                Horváth György (gyurkusz)

Két írás a sajtóból, ami ide kapcsolódik: